Újabb élményekkel gazdagodok a Romeo-n. Újabban több emberről kiderült, hogy 2 profilja van. Az egyik a jófiús, aki kapcsolatot és komolyat keres, a másik a perverz szexet kereső. Sőt van olyan is akinek három profilja van.

Volt egy srác akivel találkoztam, a rendes profilja alapján ismerkedtünk össze. Egész normális, jóérzésű fiúnak tűnt. Egy héttel ezelőtt beszélgettünk a második profilján, akkor perverz szexet akart, meg... inkább nem is sorolom. Nem kicsit döbbentem le.

És nem ő az első, mintha csak szembesülnöm kell most ezekkel. Egyre jobban érzem, hogy ez nem az én világom. Lehet megint kéne egy kis szünet.

Igen sok mindenkivel beszélgetek mostanában. One comes, two goes. Meg most már képet is mutatok ám, ha nagyon édibédi, meg nem egyből gangbang. De azt tapasztalom, hogy én is édibédi vagyok, de közben meg az egész beszélgetés elakad. És még mindig az van, hogy az akar megdöngetni akit én nem akarok. Nehéz ez kérem. I don’t give a shit.

Emlékszel még az utolsó randinkra? Sétáltunk az utcán, nevetgéltünk, miközben édességet majszoltunk.

Te mosolyogtál, én meg megkérdeztem, hozzám jönnél ha megkérném a kezed? Te azt mondtad, hogy igen és hogy két gyereket szeretnél. Azt is kérdezted, hogy milyen iskolába adjuk őket, románba vagy magyarba. Én egyértelműen a magyar mellett tettem le a voksomat, az érveimre pedig helyeslően bólintottál.

És arra emlékszel, hogy amikor utoljára megcsókoltál a nyílt utcán annyira zavarban voltál, hogy megharaptad az ajkam? És arra, hogy azt mondtad, ha minden lejár visszajössz és megpróbáljuk együtt?

Nekem ma nagyon hiányzol...

Egy hónap alatt annyit randiztam (tulajdonképpen ez az év maga volt a randizgatások éve), hogy már magam sem tudok kivel találkoztam.

- ott van a rendes, humoros, jó pasi, de mégsem vonz, zavar valami az arcában
- a barátnős pasi és a házas is mind többet akarnak, én meg nem
- ott van Mr. Right, de ő meg nem itt lakik, pedig ő lehetne maga a főnyeremény
- egyszerre két pasival randizni is érdekes dolog, főleg ha két eszeveszett jó pasival teszi az ember

Kezdek rájönni, hogy ismétlődnek a dolgok az életemben. Na meg még mindig ott tartunk, hogy ha én egyszer beleélem magam valamibe és elkezdek lelkesedni, az pont nem jön össze.

Lehet hagyni kéne az elveket…
Én nem is tudom most miért írtam ezt a bejegyzést…

A Freeblog valamit nagyon elbaxott az elmúlt héten, így szinte az összes blog tartalma elment, a biztonsági mentéseket pedig csak augusztusig tudták megoldani. Jó pár bejegyzésem elszaladt, de szerencsére sikerült őket visszaszerezni, sajnos a kommenteknek búcsút mondhatok.

Megfordult a fejemben, hogy költöztetem a blogot, vagy akár abba is hagyom. Még nem tudom mi legyen.

Régebben nagyon zavart a pletyka, valósággal féltem, hogy valaki elkezd pletykálni rólam, neadj isten képeket küldözget rólam másoknak. Éppen ezért én is nagyon vigyáztam a diszkrécióra (már a szó elolvasásától is nevetnem kell), nem szerettem senkiről beszélni.

Nemrég épp rólam pletykált valaki, pont nekem. :)) Érdekes volt hallani, amit rólam mond.

Ma már le sem …, mindenki azt mond rólam amit akar, hidegen hagy.

Ma nagyon szeretetéhségem van. Nem tudom mitől, de annyira akarok valakit, aki engem is akar. Aki ha reggel felkelek és belenéz a zöld szemeimbe látom rajta, hogy akar és hogy én vagyok számára a legfontosabb, a legszebb a világon. Akivel olyan csókolózni, hogy beleremeg minden porcikád, akivel a szeretkezés maga a katarzis. Akivel értelmet kap mindaz az álmodozás amiben élek. Olyan pasi kell akire én várok és aki rám vár. Tudom, hogy megérdemlem!

Bárhol is lennél, én várlak!

Tele van a Romeo biszexuálisokkal. Mintha valami rajzás lenne. Mindenki szeretőt akar feleség vagy barátnő mellé. Elegem van belőlük.

Megfigyeltem újabban, hogy ahogy egyre idősebb leszek úgy tetszenek egyre jobban a népdalok. Gyerekként, és még tiniként is mindent utáltam ami népzene, mert folyton belém akarták sulykolni. Egy ideje viszont egyre többet hallgatok, kedvenceim az új köntösbe bújtatott népdalok. Imádom őket.

Miért van az, hogy a melegek legnagyobb többsége hipochonder?

Miért van az, hogy akinek megadatik a boldogság és egy gyönyörű pasi nem tudja értékelni?

Életemben ennyi jókívánságot nem kaptam, mégis annyira egyedül éreztem magam mint még soha.

Miért van az, hogy a frusztráltságaim miatt nem tudok lépni? Sokat kell még ezen dolgozni. Nagyon sokat.

Újabban teljesen másképpen kezelem a depressziós időszakokat. Nem dönt annyira le és hamarabb túlteszem magam rajtuk. Ez jó.

Jelentem, elkezdtem hízni. Felszedtem 6 kilót. Még hátra van 10. Holnaptól gyúrok is.

A Rómeon való jelenlétem óta kezdek rájönni, hogy azért mégsem vagyok olyan rossz pasi.

Eljött az az időszak, amikor nem lehet mindent kiírni. De azért egy valamire jó (volt) ez a blog, rengeteg értékes embert ismertem meg.

Mostanában egyre jobban érzem azt, hogy coming outolni kellene anyunak. Elegem van már a hazugságokból, egyre terhesebb lesz.

Arra gondoltam, ha már coming outolok akkor egyúttal kinyomtatom a blogom és odaadom olvassa el. Legalább megismer és látni fogja mennyire nem volt könnyű.

Igaza volt H.K.-nak, teljesen kiégetem és ez a blogírásban is megmutatkozik. Nem tudok írni, még akkor sem ha rinyálni kéne, pedig abban én jó vagyok.

Három éves a blogom. Mikor telt el ez a három év?

Mától én és Mr. Saxobeat minden éjjel együtt alszunk.

Olyan érdekes, hogy amikor kicsit elkezdem beleélni magam minden elillan. Mikor tanulom már meg a leckét?

... minden értelemben jó lenne már.

Budapest. Algerego. Színes volt. Nagyon. Volt ott fiatal, idős, kövér és sovány. Szép és csúf. Kanos és félénk. Volt szűz és kiégett. Voltak félistenek és nyúnyok. Volt aki csak a tükörnek táncolt. Volt, aki másoknak. Volt rúdtáncos. Én arról most lemaradtam, majd egyszer. Volt transzvesztita. Igaz csak egyet láttam. Érdekes volt, soha még nem láttam élőben. Érdekes volt, mert nem nyomult senki, volt pár szemeződésem, de egyáltalán nem mondhatom magam sikeresnek. Sokkal inkább más. :P Megyek még!

mindig csak egyedül…

Újabb kirándulás. Előbb H.K.-nál fogok couchsurfing-elni pár napot Prizmával, majd megyünk H.K.-val duóban Budapestre. Másfél hét lézengés és szabadság. Jó lesz nagyon.

Mikor lesz az, hogy engem is kiválaszt az a valaki, aki én kiválasztottam?

Apám azt hiszi, hogy tagja vagyok valami szektának. Hiába próbálom magyarázni, nem érti. Érzem, ahogy a hülyeségeivel lemerít és felkavar. Kell a váltás...

- Azt álmodtam, hogy vonattal utaztam, majd meghaltam és végignéztem a saját boncolásom.

- Tetszik egy srác, ott lakik tőlem nem messze a negyedben, tudom is, hogy hol dolgozik. Meg is fogadtam, hogy egyszer leszólítom, mert van valami a nézésében. Tegnap leszólítottam.

- Részt vettem egy csoportos beszélgetésen. Az elején nem is akartam elmenni, de aztán beadtam a derekam és igencsak kellemes beszélgetésben volt részem. Azt hiszem már nem érzem magam feszélyezettnek ha több ember előtt kell kinyilvánítani a véleményem.

- Írtam kamaszkoromban egy verset, tegnap tudatosult bennem, hogy miről is szólt valójában az a vers. -

Sokat gondolkoztam azon, hogy ezt a bejegyzést megírja, de végül úgy döntöttem meg kell írni, mert ezzel is lezárok egy korszakot.

Februárban megismerkedtem egy fiúval, aki nagyon tetszett és akiben nagyot csalódtam, ez pedig egy olyan lavinát indított el benne, mint még soha. Gyakorlatilag olyan helyzetbe sodrottam, amiből nem láttam kiutat. Volt olyan, hogy elmentem koncertre és éreztem megfulladok. Minden emberben a rosszat láttam, undorodtam mindenkitől, nem kaptam levegőt, minden percben a haláltól féltem.

Egyik reggel arra a gondolatra ébredtem, hogy mi lenne ha most beülnék a kádba és felvágnám az ereim. Aztán nem volt időm rajta gondolkozni, mert Tikával elmentünk a nyugdíjosztályra valami papírokat intézni. Ott ismét előjött az undor és a menekülési kényszer, annak köszönhetően, hogy ilyen helyeken úgy szeretik az emberek az országot és a rendszert szidni, valamint túllicitálni saját magukat. Olyan nincs, hogy ne kapjak el egy egy sopánkodást. Itt elkezdődött ismét az a rossz érzés és a halálfélelem. Valahogy sikerült hazaérni, de be sem tettem a lábam a lakásba, máris előjött a reggeli gondolatom, sokkal erősebben. Mintha valami irányította volna az agyam, már ott voltam, hogy fogom a kést és beülök a kádba eret vágni. Nagyon megijedtem, ekkor fogtam a telefont és felhívtam azt az egyetlen embert aki most segíteni tudott. Fel se vette a telefon én már fuldokolva sírtam. Tíz perc alatt nálam volt. Soha ilyen komolynak nem láttam. Azt mondta ez így nem mehet tovább. Orvosi segítség kell. Már csak az orvos hallatán görcsbe rándult a gyomrom és igen hevesen ellenkeztem. Végül beadtam a derekam.

Egy hét után pszichiáternél kötöttem ki. Beszélgettünk, gyógyszeres kezelést és pszichoterápiát ajánlott. Utóbbi nagyon drága volt, kiadni annyi pénzt minden alkalommal elég borsos árnak bizonyult. De szerencsére az embernek vannak barátai és ajánlottak egy olyant, ami árban igencsak kedvező volt. Az előző nemcsak árban volt túl sok, de a kabinet sem tetszett. Egy családi orvosi rendelőt képzeljetek el, papírvékony falakkal, a városban pedig mindig tele volt betegekkel. Az volt az érzésem, hogy mindent hallanak, amit én bent mondok, ez nem kicsit idegesített. Utóbbi, amit végig is csináltam családi házban volt, kényelmes fotelekkel – pont mint a filmekben – és egy igencsak szimpatikus pszichológussal.

Már első alkalommal bedobtam magam a mélyvízbe, olyan dolgokról beszéltem, amik az elmúlt pár évben mélyen érintettek. Az első terápia felét gyakorlatilag végigbőgtem, ez így ment jó pár alkalommal, miközben egyre mélyebb és fájdalmasabb területekbe ástam bele magam. Olyan dolgok és tabuk jöttek, amelyek évek óta nyomták a lelkem és az életem és amelyekről nem beszéltem senkivel. Egyetlen kérdése képes volt felhozni olyan dolgokat, amelyekre soha életemben nem gondoltam volna. Magam is elcsodálkoztam milyen mély lelki dolgok jönnek fel, minden egyes alkalom igazi élménytúra volt. Volt olyan, hogy hihetetlen feldobva távoztam egy egy ilyen alkalom után, volt olyan, hogy felzaklatva, ziláltan. Mindegyiknek megvolt a maga célja. Idő közben zajlott az élet is, olyan dolgok történtek, amelyeket meg tudtunk közösen beszélni, a fiúkkal való találkozásokat is ki tudtuk vesézni. Beszéltem neki a találkozásaimról és a sikertelenségekről és ez is sokat segített. Idő közben a gyógyszeres kezelést abbahagytam, de májusban ismét történt egy kudarc, ami folytán előkerültek a pirulák. Bevettem egy pár nyugtatót, ami négy napra úgy kiütött, nem igaz. Egyik ismerősöm megkérdezte, hogy drogozom-e… Terápián se voltam jó semmire. Alig tudtam beszélni...

Tegnap lejárt a session. Noha ahogy közeledtünk a végéhez volt bennem valami félsz, hogy mi lesz velem utána, ha már nem lesz kihez menni. Tegnapra azonban már minden letisztult, valahogy pont úgy alakultak bennem is a dolgok, hogy az utolsó alkalommal már azt éreztem, hogy igen, ennek itt kell vége legyen.

Ez alatt a pár hónap alatt úgy érzem rengeteget fejlődtem. Sok mindent megértettem, megéltem. Megismertem önmagam, úgy érzem felnőttem valamilyen szinten. Már nem harcolok és nem görcsölök annyira mindenen. Elengedtem magamtól sok mindent, a terápia helyszínén hagytam sok szenvedést, és gyötrelmet. Ott hagytam azt az énem, aki régebb nem tudott nemet mondani. Megbocsájtottam mindenkinek akik kudarcot hoztak az életemben. Már nem haragszom egyik srácra sem. Elengedtem őket. Magamnak nem bocsájtottam meg 100%-an, de dolgozok rajta. Tudatosabban kezelem a dolgaim, és sok dolgot felismerek magamban és a működésemben, amit azelőtt nem értettem. Tudom, hogy mire vágyok és mit akarok. Nemcsak belsőleg változtam meg, de a külvilágnak is teljesen mást sugárzok. Már nem keresem másokban azt, amit magamban kell megtalálnom.

Úgy érzem fejlődni akarok, úgy testi szinten, mint szellemileg, érzelmileg. Jó és szép dolgokat akarok megélni. Élvezni akarom az életet.

Azt mondta egy élmény volt a velem való találkozás és mindig ilyen klienseket szeretne magának. Számomra is élmény volt ez az út. Élveztem és megéltem. Így visszagondolva szép utazás volt. Nagyon hálás vagyok a lehetőségért.

Eléggé aktuális nálam a kérdés, mostanában egyre gyakrabban gondolkozok azon, miért alakul olyan nehézkesen a társasági köröm melegekkel.

Kezdetben igen kevés barátom volt, nem mintha most több lenne, de ha meleg viszonylatba vesszük, akkor nyilván jobb a helyzet. Általában mindig úgy alakult, hogy azokkal akikkel jó barátságot köthettem volna mindig távol voltak, de így is kialakult egy bizonyos barátság, sokukkal sikerült azóta élőben is találkozni.

Viszonylag elég nehéz volt olyan emberrel találkozni, aki a városban él és akivel barátság is kialakulhat. Azokkal akikkel randiztam, általában mindig felszívódtak és bármennyire is próbálkoztam baráti viszonyt kialakítani nem sikerült. Voltak olyanok akik esélyt sem adtak egy találkozásra, sokszor nem értettem, volt olyan akinek én nem adtam esélyt.

Egy időszakban igen görcsösen akartam barátkozni, és mint ahogy ez lenni szokott egyik sem jött össze. Az is érdekes számomra, hogy a nagy szerelemből alakult ki az eddig egyetlen olyan barátságom a városban, ami tényleg barátságnak mondható. Most már tudom, hogy miért történt így. És ami a legjobb, hogy ez igazi lelki barátság, úgy tudjuk szeretgetni egymást, anélkül, hogy bármi szexualitás lenne benne. A puszi és az ölelkezés is napirenden van. :D

Volt olyan is akivel azért nem alakult ki barátság, mert mindig csak a szex jött szóba. Egyszer valaki azt mondta, azért nem lehetnénk jó barátok, mert mindig megkívánna...

Volt olyan is aki barátsága csak úgy jött és kialakult. Prizmával ugye sosem terveztem mégis fél év alatt milyen sokat találkoztunk már és ez augusztusban sem marad el. H.K. igen sokáig próbált közel kerülni, én alig hagytam, aztán beadtam a derekam és milyen jól tettem. Augusztusban ketten megyünk kirándulni. Ki hitte volna.

Na de ott van ugye a sok távoli barát, SPF, CukiMuki, Tamás, Goner, Best és Tomi (remélem nem felejtettem ki senkit). Nekik mind hálás vagyok, hoztak valamit az életembe. :D

De mindezek mellett úgy érzem távolságtartóak vagyunk egymással és igen nehezen alakulnak ki barátságok. Vagy csak én látom így? Nektek mi a tapasztalatok?